35 mm · régi klasszikusok · újra a vásznon
Repertory Cinemaavagy a mozi története
A kereplő vetítőgép. A popcorn illata. És egy régi kedvenc, ami újra a székbe szegez.
Az eredeti bejegyzés 2016-os nézőpontját és személyes emlékeit megőrző írás. A mozi „kómája” és „újjáéledése” azt meséli el, ahogyan én megéltem ezt az időszakot.
2016-ra úgy éreztem, végleg magához tért a több mint tíz évet kómában töltő mozi. Újraéledni látszott a film elsődleges megjelenítési formája, a filmszínház. És közben egy régi hagyomány is újra közel került hozzám: a klasszikusokat és kultfilmeket visszahozó repertoármozi.
Ez a mozi története, ahogy én láttam. Nem évszámokkal teleírt filmtörténeti tankönyv, hanem vetítések, nézőterek, családi emlékek és azok a pillanatok, amikor egy film a vászonról egyszer csak beköltözik az ember életébe.
1986 telén kezdődött.
Egy délutáni vetítés, a szüleim és a Kétéltű ember.
Tisztán emlékszem 1986 telére, amikor a szüleim elvittek egy délutáni vetítésre. Nem mást néztünk, mint az 1962-ben bemutatott szovjet Kétéltű embert.
Az akkor már huszonnégy éves film erejéből mit sem veszítve nyomott a szék háttámlájába. A mozi általam megélt tetszhalott állapotáig, a kétezres évek elejéig, és utána is rengeteg filmet volt módom megnézni.
Voltak köztük mainstream darabok, kőkemény blockbusterek és művészfilmek, az egészen rövidtől a kilencórásig. Volt, amikor csapatostul mentünk, volt, amikor egyedül ültem be egy-egy előadásra.
Egy dolog számított: a kereplő hangon forgó 35 mm-es tekercs, rajta több kilométer filmmel.
A FILMNEK MÉG HANGJA, SÚLYA ÉS ILLATA IS VOLT.
Bejátszott persze a popcorn illata és íze is, valamint később a tengerentúlról átigazolt nachos és a különböző nyaflatyok. De a középpontban mindig az a fénycsík állt, ami mögülünk a vászonig ért.
Hetedik. Fehérvár. Telt ház.
A kilencvenes évek mozijaiban nemcsak filmet néztünk: ott voltunk.
1995-ben Székesfehérváron, a Köztársaság moziban volt szerencsém megnézni David Fincher mesterművét. Nem Mark Zuckerberg életrajzi filmjére gondolok. Hát persze, hogy a Hetedikre, az akkor már veterán játékosnak számító Morgan Freemannel és az akkoriban szárnyát bontogató Brad Pitt-tel.
A sors gyönyörű játéka, hogy huszonegy évvel később ez a film újra terítékre került. És ahogy akkor, úgy most is telt házzal mentek az előadások — csak már repertoármozis keretben.
Üzemelt akkoriban Székesfehérváron egy Petőfi nevét viselő, kétszintes, erkélyes kis mozi. Az emlékeimben a kilencvenes évek végéig szinte nem számított, mit vetítettek: hétről hétre telt házasak voltak az előadások.
Legyen az Barry Levinson földönkívüli sci-fije, a Gömb, vagy a tizenegy Oscar-díjas „mézes tekercs” Mr. Camerontól, a Titanic: mind-mind üres hely nélkül futottak.
Huszonegy évvel később ugyanaz a film. Ugyanaz a telt ház. És megint libabőr.
Egy Gladiátor. Talán tíz néző.
A film működött. A nézőtér csendje mégis megmaradt bennem.
Lassan megérkezünk a repertoármozik világába, de előtte képzeljük el, hogy 2000-et írunk. Éppen túl vagyunk az Y2K-őrületen. Kiderült, hogy mégsem omlik össze a komplett számítógépes rendszer, magával rántva az egész világot.
Ellenben mozikba került Ridley Scott becses darabja, a Gladiátor. Megvettem a jegyet, ahogy tettem, amióta csak az eszemet tudom, és beültem az előadásra. A film teljesen magával ragadott. Azóta is nagy kedvencem ez a „szandálos” mozi.
Csak a végén lettem figyelmes arra, hogy a több száz férőhelyes moziban összesen talán tízen lehettünk.
Érdekes egybeesésnek tűnt: miközben gombamód szaporodtak a multiplexek, én egyre több üres széket láttam a régi mozikban. Az interneten terjedő kalózfilmeket is lehetséges tényezőnek gondoltam.
Számomra ezzel elkezdődött egy sötétebb, üresen pangó nézőterek által uralt korszak. Ez a saját mozis tapasztalatom volt, nem országos nézőszámokból levont következtetés.
Eredet. Végre megint nehéz jegyet kapni.
Christopher Nolan és az újra megtelő nézőterek.
Sokat ne időzzünk ebben a sötét korban. Ugorjunk tovább egészen 2010-ig, amikor egyik kedves barátom meséli, hogy van egy film, amit egyszerűen nem tudnak megnézni moziban, mert nem kapnak rá jegyet.
Ez a film az Eredet volt Christopher Nolantől. Nemcsak rendezte, hanem írta is. Egy zseni! Miért? Mert aki a szuperhős bőregér sztoriját úgy tudja trilógiába gyúrni, hogy a részek szerintem egymás után egyre erősebbek, és megcsavarja az egészet egy ultrarealisztikus, való világ hangulatú atmoszférával, az nekem nem lehet más, csak zseni.
Ha nem is pontosan az Eredet volt a fordulópont, nagyjából ezt a tíz évet kellett kivárnom ahhoz, hogy újra telt házas előadásokról halljak, és a mozi visszatéréséről olvassak.
A nézők ugyan visszatértek, de a mozik teljesen megváltoztak. Multiplexmenü van popcornnal vagy nachosszal. A lényeg, hogy SUPER SIZE legyen az adag.
A régi nagyok visszatérnek.
Alien, Aliens — és egy családi mozis kör, ami szépen bezárul.
2015 körül aztán az én mozis világomban is új lendületet kapott a nagy ötlet: kerüljenek újra nagy, régi klasszikusok a mozikba! El is kezdték vetíteni a régi nagyokat szépen sorban.
A Nyolcadik utas: a Halál című alap-sci-firől sajnos lecsúsztam, de a folytatását már az első sorból néztem a székesfehérvári Barátság kis klubmozijában, ahol korábban is oly sok remek filmet láttam.
Nagy élmény volt ez. Amikor a nyolcvanas évek elején az első részt, az Alient vetítették, a szüleim együtt nézték meg Budapesten, a Kossuth moziban. Édesanyám hasában pedig már ivódott belém Mr. Scott tudományos-fantasztikus filmjének alaptézise.
Évtizedekkel később nem tettünk másképp mi sem: a kislányunkkal várandós feleségemmel végigizgultuk immár A bolygó neve: Halált. Repertory Cinema volt ez a javából.
A filmes paradicsom.
Nemcsak újranézni egy filmet. Újra moziban látni.
ITT VAGYUNK. MEGÉRKEZTÜNK.
De mi az a Repertory Cinema?
A repertoármozi korábbi filmeket, klasszikusokat és kultdarabokat válogat vissza a nagyvászonra. Régi hagyomány, amelyet akkor újra felfedeztem magamnak. Ha engem kérdeznek: maga a filmes paradicsom.
Nekem ehhez a leporolt öreg mozikban történő vetítés és esetleg egy kis kocsmahangulat is hozzátartozik. A fogalom persze nem a kopott székektől függ, és nem kizárólag analóg kópiákat jelent. A lényeg: a régi film újra közös mozis élmény lesz.
Képzeljük el, hogy mögöttünk forog a 35-ös, előttünk pedig lazán besétál a vászonra Clint Eastwood és Lee Van Cleef. Mindezt úgy, ahogy Sergio Leone megálmodta 1966-ban.
Vagy ahogy Woody Allen gutaütést kap a moziban a saját filmjében egy okoskodó, filmtörténetet tanító tanár miatt. És még a mókusok elé sem vetik. Annie Hall egy repertoármozis vetítésen. Libabőr!
És akkor még nem beszéltünk a Fargóról vagy a gangsterrapperek által annyit idézett Scarface-ről. Az eredeti bejegyzés idején a Bem mozi kínálata is ezt az élményt ígérte: régi kedvencek, nézők szép számmal.
Bem mozi · Facebook-oldal ↗Az már csak hab lenne a tortán, ha egyszer a Kutyaszorítóban egy 35 mm-es kópiáját is sikerülne megszerezni Mr. Tarantinótól egy ilyen vetítésre.
Miért jó egy régi filmet régi moziban nézni?
Grindhouse-hangulat, nosztalgia és a filmtekercshez ragaszkodó mesterek.
Némi hangulati rokonságot érzek a grindhouse-vetítésekkel is. Ezekhez főleg az amerikai exploitation mozik világa kapcsolódik: olcsó, szenzációra építő filmek, horrorok, trash-darabok és kettős műsorok.
A repertory és a grindhouse nem ugyanaz. Az egyik a régi filmek válogatott újravetítéséről, a másik egy sajátos mozitípusról és műsorkultúráról szól. A kopottságban, a szabadságban és a megszokottól eltérő hangulatban azonban nekem van köztük valami közös.
A repertoármozik legnagyobb becsalogató ereje számomra a nosztalgia.
RÉGI FILM. ÚJRA ÁTÉLT ÉLMÉNY.
Az idő sok mindent megszépít. Egy régi film ráadásul nemcsak önmagát hozza vissza, hanem azt is, hol voltunk, kivel néztük, és milyen volt az életünk akkor.
A felgyorsult világban már 3D-re, sőt mozgó székekkel és más hatásokkal kiegészített vetítésekre is be lehet ülni. Ez engem filmrajongóként nem feltétlenül mozgat meg. Néha sokkal többet jelent egy jól ismert történet, nagyvásznon.
Hollywood közben csúcsra pörgette a digitális filmkészítést. Robert Zemeckis például a 2000-es Számkivetett után évekig az animáció és a performance capture felé fordult, majd a 2012-es, Denzel Washington-féle Kényszerleszállással tért vissza az élőszereplős egész estés filmhez. Ha egy ilyen kaliberű rendezőt ennyire beszippantott a digitális világ, érthető, hogy miért érezzük különlegesnek a régi iskola visszatérését.
Hála istennek vannak azért olyan „őrült” figurák is — a szó minden pozitív értelmében —, mint Quentin Tarantino. Az eredeti bejegyzés idején legújabb filmje, az Aljas nyolcas nemcsak a régi iskola szerint készült, hanem az Ultra Panavision 70 különösen széles formátumát is visszahozta.
Paul Thomas Anderson 2012-es The Mastere szintén nagyformátumú filmre épített. Ez azonban nem ugyanaz az anamorf Ultra Panavision eljárás. A közös pont a nagyformátumú, fotokémiai kép iránti ragaszkodás. És persze Philip Seymour Hoffman — nyugodjon békében.
Végezetül döntsön mindenki saját belátása szerint, hogy egy Bosszúállókat néz meg, vagy visszaül az akkor húszéves Fargóra. Én 2016-ban úgy éreztem: a mozi új aranykorában megint lesznek mellettünk nézők.
Források és a történethez tartozó megjegyzések
- A személyes emlékek és a 2016-os nézőpont az átadott eredeti bejegyzésből származnak. A mozilátogatás változásáról szóló részek személyes tapasztalatok.
- A repertoármozi korábbi hagyományához: BFI — klasszikus filmekből épített repertoár.
- Ultra Panavision 70 és az Aljas nyolcas: Panavision — az optikai fejlesztések története. A The Master eltérő, System 65 formátumához: in70mm — nagyformátumú filmek jegyzéke.
- A Bem mozi hivatkozása az eredeti cikkben szereplő Facebook-oldal; itt nem adunk meg aktuális műsort.
- Képforrások: 35 mm-es vetítőgép · fotó: Steven Bognar; Jelenet a Kétéltű ember című filmből; Ridley Scott és Oliver Reed a Gladiátor forgatásán; Christopher Nolan és Wally Pfister a Batman-trilógia forgatásán; James Cameron és Sigourney Weaver az Aliens forgatásán; Clint Eastwood · A Jó, a Rossz és a Csúf; New York, 42nd Street, 1970 · fotó: Nick DeWolf; Quentin Tarantino az Aljas nyolcas forgatásán.