Mert a baseballosoksosem sírnak.

1993-ban járunk, 1 évvel az eredeti megjelenés után egy soproni videotékából kikölcsönzött film kezdődött egy borús őszi napon.

Érdekes, hogy viszonylag korán elérhető volt ez a film a tékák választékában.

Úgy emlékeztem, moziban nem láttam meghirdetve; az ISzDB szerint viszont 1992. november 20-án volt magyar mozibemutatója. Főszerepben Tom Hanks, ez rossz film nem lehet. Hát nem is volt. Egy csapásra elém tárult a Baseball világ csínja bínja.

A dohány rágástól, a köpéseken keresztül a “Dugout”-ig minden nagyon új volt.

A játékszabály egyszerre tűnt nagyon egyszerűnek, szinte primitívnek és olyan komplikáltnak, mint minimum egy holdra szállás.

Mit lehet azon ennyit bonyolítani? El kell ütni egy labdát és kész.

Hát mint utólag kiderült lehet és nem véletlenül ez Amerika legkedvesebb sportja és szabadidőtöltése, de ráadásul a legtöbb statisztikai adattal és apró tized, század, sőt ezredesjegyig lebontott eredmények őrült hajhászása.

Ebben a filmben hangzott el az a kijelentés, hogy “Mert a baseballsok sosem sírnak” Tom Hanks szájából.

Ez a felszólítás azóta is bennem van. Ugyan nem játszok baseballt, de az élet számos területén, helyzetében elő lehet venni ezt a fajta motivációt, amiben egyébként az Amerikaiak oly erősek.

Azontúl, hogy a film történetvezetése eszméletlen jól össze van rakva, a színészek egyéni játéka valami fantasztikus.

Tom Hanks-nak még két évet kellett várnia, hogy eljátssza Alabama legkitartóbb futóját és rákászkapitányát,

de már itt is kisujjból hozza a figurát. Eddig a pontig nagyjából csak vígjátékai volt híres a színész, az 1993-as Philadelphia után viszont sorra jöttek a drámák is és persze a további vígjátékok, rom-kom-ok.

Nem mehetek el szó nélkül Jon Lovitz mellett.

Egy külön bejegyzést lehetne megtölteni az emlékezetes jeleneteivel. Ebben a filmben is őrült vicces formában hozza a játékos ügynök karakterét.

Az egyetlen igazi nagy szünidős ifjúsági film. Ez volt az a film, aminek a kazettáját oda vissza tekertem a videóban addig, amíg szinte rongyosra nem néztem a szalagot. A film sorra hozza a Baseballal kapcsolatos kliséket:

Dohány, rágó, Babe Ruth, a legenda,

holott a film a első számú célja, hogy szórakoztassa a gyerekeket. Hát ez meg is történt és nem csak Amerikában, hanem Magyarországon is. A film végi labda visszaszerzés módjairól ne is beszéljünk. Arany minden képkockája. A felnőtt karakterekről itt nem érdemes nagyon sokat beszélni. Sajnos nem is nagyon lehet őket dicsérni. Eljátszották a rájuk írt szerepet, de sajnos semmi maradandót nem alkottak, maximum egy jelenetet lehetne kiemelni, amikor Denis Leary alakított mostoha fater

beteríti a mostoha gyereke friss monokliját egy 3 kilós dinoszaurusz stake szelettel :-)

A filmet viszont abszolút elő lehet venni 23 év után is. Az élmény már nem ugyanolyan, de a nosztalgia érzés 100%-os és hát alig várom, hogy a gyerekeimmel újra nézhessem. Remélem Ők is rajongók lesznek.

Valamikor a kilencvenes évek elején láttam először ezt a filmet is. Őszintén! Ki az aki annak idején nem dúdolta a “Wild Thing”-et, amikor Ricky Vaughn végre pályára lépett. Mára már igencsak megkopott, de annak idején első osztályos mozi volt. Charlie Sheen itt már túl volt az Ő “Aranypolgár”-ján, a Tőzsdecápákon és tulajdonképpen innentől kezdve

egész gyorsan a B oldalon találta magát, ami a minőséget illeti és az A oldalon, ami a fizetést illeti.

Előbbit olyan produkciók miatt érdemelte ki, mint a borzasztóan gyenge Végsebesség, Hajsza, Zuhanás a halálba vagy a későbbi Horrorra akadva sorozat számos része, utóbbit pedig a Két pasi meg egy kicsi sorozat millió dolláros epizódszerepeiért. De hát Ő Charlie Sheen.

Ha majd elfogynak a Chuck Norris-os viccek jöhetnek majd a Charlie sínesek.

A film második része 5 évvel később, 1994-ben jelent meg. Meglepő módon egyedül Wesley Snipes gondolta úgy, hogy ez már nem vicces. Őt Omar Epps színész váltotta.

Jöjjön a sorban egy vérbeli Tony Scott film, aminek az erőssége nem is igazán a Baseball, hanem az egyéni színészi játékok és a film hihetetlen tempója. Már 4 éve, hogy elment a mester, akinek olyan

kőkemény akciófilmek köszönhetőek, mint a Tiszta románc, Utolsó cserkész, Tűzben edzett férfi, Mint a villám, Kémjátszma, Utolsó esély, Revans, Top Gun. (Tetszési sorrendben természetesen)

Nekem baromira bejönnek Mr. Scott rendezői jegyei. A képi világon, a tempón, a realisztikus ábrázolásmódon kívül a legütősebb védjegye a karaktereinek kidolgozottsága és hitelessége,

amit körbeleng egyfajta übercool MACSÓ feeling.

A rajongó egyike azoknak a filmeknek, amit vagy én értékelek túl, vagy mindenki más értékeli túlságosan alul. Az eredeti cikk írásakor idézett pontszámok: IMDb 5,8; Rotten Tomatoes 38%.

Adott egy hihetetlenül frusztrált karakter - a fő gonosz - akinek semmi sem jön össze. Gondban van a munkahelyén, nem tudja eladni a “teleshop”-os pengéket. A családi élete sincs rendben és ráadásul a baseball szezon is a nyakán van. Egyszerre gyűlnek a gomolyfelhők felette, ami egészen emberrablásig fajul.

Olyan monológokat kapunk Robert De Niro-tól, amitől feláll a szőr a karomon.

Egy személyben viszi a hátán a filmet. Hasonló - szó szerint - félelmetes alakítást legutoljára a Rettegés fokában nyújtott. Külön élvezet nézni a laza Benicio Del Torot ebben a filmben. Spanyol akcentusa gyilkos! Tartalmát tekintve nem tekinthető sportfilmnek A rajongó, de mivel minden a baseball körül forog a filmben és egyik kedvencem is, ezért nem maradhat le a listáról.

Még egy évet kell várni arra, hogy

a világ NE omoljon össze a Y2K miatt,

de Kevin Costner ismét belevágott egy sportfilmbe, ami ráadásul szerintem a legjobb a kategórián belül. Természetesen A dobót alakítja filmben.

Minden sportnak megvan a legjobban hypeolható posztja.

A baseball-ban ilyen a “pitcher”, az amerikai fociban pedig a “quarterback”. A filmet az a Sam Raimi rendezte, akinek inkább eszelős horrorokat köszönhetünk, mint pl. a Gonosz halott, vagy a Sötétség Serege.

Ő az a fajta rendező, aki horrorban és könnyedebb témájú filmek levezénylésében is otthon van.

Gondoljunk csak a Pókember sorozatra, a Gyorsabb a halálnál-ra, vagy A pálya csúcsán-ra.

A film nagyszerűsége a történetvezetésben rejlik. Az öreg világklasszis utolsó mérkőzése, ahol nem csak az ellenféllel mérkőzik meg, de saját magában vívott démonokkal is.

Folytassam a pályafutásomat, vagy szálljak ki most a csúcson? Mit értem el az életben? Boldog vagyok?

Mind mind olyan kérdések, amin hajlamosak vagyunk hónapokat, akár éveket töprengeni. Billy Chapelnek erre 9 “inning”-je van. Ennyi idő alatt számot vet múltjával és megfejti önnönmagát, miközben a néző egyszerre izgulhat azon, hogy

sikerül -e neki véghez vinni a “Tökéletes Játékot”(Perfect game: kilenc inning alatt az ellenfél egyetlen ütőjátékosa sem jut bázisra, mind a 27 kiesik. Az elütött, majd kivédekezett labda ettől még belefér)

és, hogy mit kezd az életével. A film 137 perces hossza nem mondható éppen átlagosnak, de sosem szerettem a másfél órás mozikat.

Csak azért 90 percesre vágni egy filmet, mert manapság már nem lehet hosszabb időre lekötni a fiatalok figyelmét?

Hol marad a karakter építés, a történetvezetés? Gondolom ezek ma már nem mérvadó kritériumok. Aki szereti a sportfilmeket és Kevin Costnert, annak biztos bejön ez film is.

Ezt a filmet csak jóval később sikerült megnéznem az eredeti mozi megjelenéséhez képest. Legfőbb üzenete a filmnek egy univerzális amerikai klisé, ami egyébként működik:

“Ha megépíted, eljön hozzád”

Ezzel a hozzáállással nem lehet veszíteni. Ray el is kezdi építeni az álom baseball parkját a kukorica ültetvényén. Miközben folyamatosan hallja az alaktalan jótevőjétől a film mottóját és sorban megjelennek az elmúlt korosztályok ikonikus játékosai. Nem ez a kedvenc baseballos filmem és nem is néztem agyon, de ez talán annak is köszönhető, hogy nem gyerekkoromban láttam először.

A gyerekkori film észlelések, felismerések, memorizálások igencsak be tudnak férkőzni az ember hosszú távú memóriájába

és az idő múlásával olyan filmekre is pozitív emlékként gondolhatunk, amik mára már lehet, hogy nem nyújtanak akkora élményt, mint egykor.

A Durhami Bikák baseball csapata a város számos polgárának szolgál kellemes időtöltéssel. Ahogy az lenni szokott a lakosok közül sokan támogatják is a helyi csapatot. Ki így, ki úgy. Annie (Susan Sarandon) sajátos módját választja a csapat és a játékosok támogatásának.

Minden évben kiválaszt ugyanis egy újoncot, akivel nem csak sok éves tapasztalatát, de az ágyát is megosztja.

Kevin Costner ebben a filmben egy elkapót alakít, “Crash the Catcher” néven, riválisa pedig Tim Robbins a vadonc dobó. Érdekesség, hogy a való életben Tim Robbins volt a befutó Susan Sarandonnál, aminek az eredménye egy több mint két évtizedes kapcsolat lett (1988-2009). A fim egyébként szépen beindította Susan Sarandon karrierjét. A fim egyik nagy monologja persze Crash-é, aki nem kevés szenvedéllyel elmondja, hogy miben hisz.

Ebben a filmben Roy Hobbs történetét élhetjük át Robert Redford alakításában.

Az 1930-as években játszódó film a “Keresem az utam” témát boncolgatja baseball köré csavart sztoriban.

A szereplőgárdára nem lehet panasz, igazán impozáns brigádot hoztak össze, Barry Levinsonról és a 80-as, 90-es években rendezett filmjeiről pedig egy külön blog bejegyzést lehetne írni.

Kezdve a Jó reggelt Vietnámtól, az Esőemberen és Pokoli leckén keresztül a Banditákig.

Mi lehet még annál is megindítóbb, mint amikor helyi gimnázium iskola tanára, a baseball csapat edzője megígéri a csapatának, hogy ha bekerülnek a rájátszásba, akkor jelentkezik egy próba játékra a profiknál.

A dobó szerepében ezúttal Dennis Quaid áll.

Jimmy korábban már próbálkozott a profiknál, de sérülések miatt feladta a pályafutását. Később olyan sebességgel kezdett dobni, amivel újra esélyt kapott a nagyoknál. A film Jim Morris igaz történetére épül. A későn kezdő nem a legjobb film ebben a témában, de abszolút vállalható. Egy “minimális” szinten azért meseszerű a történet,

de ha a Baseball álmokban Kevin Costner pályát építhetett a baseball isteneknek, akkor Dennis Quaid miért ne kerülhetne a Major League-be 35 évesen.

Jimmy fiát nem más alakítja, mint a Két pasi meg egy kicsi gyereksztárja, az azóta már lapátra kerülő Angus T. Jones.

Ez a film semmilyen szinten nem illik ebbe a posztba,

se a sztorija, se a humora, se a szereplők miatt. De mégis itt van, nem másért, mint a South Park kitalálói miatt: Trey Parker és Matt Stone. Ekkora ökörséget, csak Ők tudnak kitalálni. Mi van akkor, ha ötvözik a baseball-t a kosárlabdával és erről még filmet is forgatnak, és azt nem más, mint a Zucker gyárak főispánja, David Zucker rendezi? Egy oltári nagy baromság, de így is imádom. “Psych Out!”

George Herman “Babe” Ruth élete kicsit sem mondható unalmasnak a pályán és a pályán kívül egyaránt.

John Goodman kiköpött Babe Ruth a filmben és még fogynia is kellett egy keveset, hogy hasonlítson a 20-as évek baseball sztárjára.

Babe nem a futásairól maradt meg bennem, hanem a hatalmas hazafutásokról. Arthur Hiller filmjében ízlésesen köszön vissza a 20-as évek, immár 100 éves hangulata.