HoldfényMoonlight

A Holdfény szerintem maximálisan megérdemelte mind a nyolc Oscar-jelölését. Nem azért, mert fontos témát választott, hanem azért, mert abból ilyen pontos, érzékeny és következetes filmet készített.

Az adaptált forgatókönyv alapja Tarell Alvin McCraney In Moonlight Black Boys Look Blue című színműve.

A 2017. február 26-i díjátadó előtt nagyon kíváncsi voltam, hogyan dönt az Akadémia. A korábbi évek reprezentációs vitái után különösen sok figyelem irányult a fekete alkotók filmjeire. A mezőny erős volt; Denzel Washington Fences című filmje és alakítása is komoly figyelmet érdemelt. Vajon megszerzi a harmadik Oscarját?

A sikerhez persze hozzátartozik az erős téma, az elképesztő szereplőgárda és az a filmes keret, amely itt kiválóan működik. De a film legnagyobb erénye számomra a klisémentes, sallangmentes és giccsmentes karakterépítés.

Jenkins nem kész állításokat tesz elénk, amelyeket a szereplőknek kellene illusztrálniuk. Először embereket mutat. Azt, ahogy félnek, kapaszkodót keresnek, hibáznak, vagy éppen képtelenek kimondani valamit, amire pedig nagyon nagy szükségük lenne.

Ez az ember tudja, mit akar mondani, és a filmes eszközei is megvannak hozzá. Egy ismerős fordulattal:

“Don’t talk the talk, if you can’t walk the walk.”

Jenkinsnél a szándék és a megvalósítás összeér.

A zene már csak a hab a tortán — de nagyon fontos hab. Egy ilyen közegben játszódó filmnél könnyen várnánk, hogy végig a rap és a hiphop vezesse a hangulatot. A Holdfény ennél sokkal változatosabban használja a zenét.

Nicholas Britell vonósai különösen erősen működnek azoknál a részeknél, ahol a vásznon látott érzések kapnak nyomatékot. A zene nem mondja el helyettünk, mit kellene gondolnunk: közelebb enged ahhoz, ami a szereplőkben történik.

Aztán a harmadik részben megérkezik Black, az autós beállítás és a Goodie Mob Cell Therapy című száma. Nekem ez a belépő akkorát ütött, mint a Fekete vidék (Boyz n the Hood) egész zenei világa. A váltás nemcsak hangulatot teremt: azt is megmutatja, milyen külsőt épített maga köré Chiron.

Sokan felróják a filmnek, hogy nem bont ki minden szálat eléggé, ezért a karakterek sem tudnak kiteljesedni. Én pont az ellenkezőjét gondolom. A tökéletességéhez nálam az is hozzátartozik, hogy kerüli a felesleges képsorokat és párbeszédeket.

Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy már a film közben azon gondolkodom, mi lehet azokkal, akik éppen nincsenek a képernyőn. Juan ilyen szereplő. Jenkins nem tolja a képünkbe az összes választ. Napokkal később is azon töprengtem, hogyan mélyülhetett el a kapcsolata Chironnal, és milyen apa–fiú viszony alakulhatott ki közöttük.

Teresa mondataiból és Chiron viselkedéséből érezni lehet, hogy ez a kapcsolat sokkal többet jelentett néhány találkozásnál. A harmadik részben Black mintha Juan képét vinné tovább: az autó, az aranyszínű korona a műszerfalon, a durag és a droggal kapcsolatos életforma mind erre emlékeztetnek.

Számomra ez nem egyszerű utánzás. Inkább annak a nyoma, hogy valaki a saját bizonytalansága köré egy olyan férfi képét építi fel, akit egyszer biztonságosnak és erősnek látott.

Ugyanez a visszafogottság működik a történet központi témájánál is. Little lassan próbálja megérteni a saját érzéseit és azt, mit jelenthetnek a más fiúkhoz fűződő vonzalmai. A film az arcára írt bizonytalanságból és néhány elejtett mondatból építkezik.

Nem tesz meg minden lépést helyette, és a nézőnek sem ad kész magyarázatot minden pillanathoz. Az önelfogadás itt nem egyetlen nagy felismerés, hanem hosszú, sérülésekkel teli folyamat.

Chiron és Kevin intim tengerparti jelenete számomra azért működik ilyen jól, mert a közelség, a bizalom és a törékenység kerül a középpontjába. Nem a jelenet látványossága marad velem, hanem az, milyen nagy jelentősége van ennek a pár percnek Chiron életében.

Eszembe jutott róla Ang Lee Túl a barátságon (Brokeback Mountain) című filmje és Jake Gyllenhaal, valamint Heath Ledger kettőse is. A két film másképp közelít a testi közelséghez. Nálam Jenkins csendesebb, finomabban felépített jelenete talált mélyebbre.

A Holdfény önmagában is elképesztően erős film. Nekem azonban plusz réteget adott, hogy korábban sok olyan filmet láttam, amely fekete amerikai közösségeket mutatott be: drogokkal, fegyverekkel, bandákkal, hiányzó apafigurákkal és függőséggel küzdő szülőkkel.

A Fekete vidék és a Veszélyes elemek felől érkezve ismerős lehet ez a filmes háttér. Ez persze nem egy egész társadalom leírása, hanem egy meghatározott közeg és filmes hagyomány.

Jenkins nem időzik el minden háttérszál magyarázatánál. Helyette Little, Chiron és Black érzéseit égeti a retinánkba. A környezet folyamatosan jelen van, de a film figyelme végig az embernél marad.

A film három részben követi a főszereplő életét. Mindegyik szakaszban erős a karakterépítés, de számomra az utolsó, Black-fejezetben a leglátványosabb a kontraszt.

Nem egyszerűen a kigyúrt testre gondolok, bár természetesen az is nagyon fontos része a változásnak. Fizikailag meg lehet erősödni. A mélyen szunnyadó érzéseket attól még nem lehet kiölni.

Ebben a részben kap új jelentést Juan öröksége és Kevin közeledése is. Az utolsó találkozás azért működik, mert a kemény külső mögött egyszer csak újra látni kezdjük azt a fiút, akit a film elején megismertünk.

A három színész összhangja nekem nagyon erős. Nemcsak az arcokat kötjük össze: a tekintetekből, a hallgatásból és a mozdulatokból is felismerhető marad ugyanaz az ember.

Ezek azok a pillanatok, amelyekhez újra és újra visszatértem a film után. Mindegyik hozzátesz ahhoz, hogyan látjuk Chiront, az anyját, Juant és Teresát.

A Holdfény nálam azért különleges, mert nem akar mindenáron nagyot mondani. Inkább pontosan figyel. Arra, amit a szereplők megmutatnak, és arra is, amit minden erejükkel próbálnak elrejteni.

Jenkins filmje nem egyszerűen három életkort kapcsol össze. Azt mutatja meg, hogyan visszük tovább magunkban azokat az embereket, akik valaha megtartottak bennünket — és azokat a sérüléseket is, amelyeket a kemény külső sem tüntet el.