A bosszú börtönében

Hiába 1989-ben készült, én még egyáltalán nem érzem benne a kilencvenes éveket. Ízig-vérig nyolcvanas évekbeli akciófilm: a hangulata, a keménysége, a hőse és az erőszak ábrázolása is ahhoz a korszakhoz tartozik.

Úgy emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor először láttam. Nagyon nagy kedvencem lett. Persze Stallone akkoriban sokunk kedvence volt, de ennél a filmnél a főszereplő neve mellett más is számított.

Az egyenes gerinc. A tartás. Az, hogy nem hagyjuk cserben a barátainkat és a bajtársainkat.

Ezek mindig nagyon tetszettek benne. Ahogyan a veszteség is megjelenik, és ahogyan a főszereplő megpróbál együtt élni vele. A Stallone által alakított Frank Leonét kegyetlenül próbára teszik, de közben nem szűnik meg számára fontosnak lenni, hogy milyen ember marad.

Az erőszak erősen jelen van a filmben. Én ezt akkor a műfaj természetes részének éreztem, és itt a történethez illőnek is látom. Számomra haszna is volt ennek a keménységnek: érzékeltette, milyen súlyos helyzetben kell a hősnek megőriznie a tartását.

Ott vannak a korszakra jellemző montázsok és azok a jelenetek is, amelyek megmutatják, milyen szívós Leone, és mennyi mindent képes elviselni. Fiatalon elképesztően jó volt nézni, hogy létezhet ilyen tartású ember. Valaki, aki ennyi mindenen keresztülmegy, és mégis ember tud maradni.

És igen: erről a filmről szinte lejön az izzadságszag. A nyolcvanas és kilencvenes évek akciósztárjainak az izzadságszaga, amit Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, Chuck Norris és Steven Seagal képviselt. A nyers fizikalitás, az erőfeszítés, az a fajta keménység, amelynek minden jelenetben érezni lehetett a súlyát.

Ma a fiatalabb nézők közül sokan ezt már megmosolyogják. Hihetetlennek tartják, B kategóriásnak, vagy egyenesen Z kategóriásnak nevezik. Én viszont azt mondom: higgyétek el, nekünk akkor ez volt az A kategória. Ezek a nevek jelentették az A-listát, és mi ezeket a filmeket vártuk.

Nem volt „cringe”. És szerintem most sem az. Inkább a mai világ nézi úgy, hogy annak tűnjön. Nekem ezekben a filmekben ma is megvan az az erő, amely gyerekként megfogott.

„Nekünk akkor ez volt az A kategória.”

SZEMÉLYES EMLÉK / PULPMONKEY

Ahhoz, hogy értsétek, mit jelentett nekem ez a film, vissza kell mennünk a kilencvenes évek videotékás világába. Az én emlékeimben ez még a plázák előtti időszak. Budapesten persze több mozi közül lehetett választani, de abban a vidéki nagyvárosi közegben, amelyre emlékszem, egy mozi és a hetente érkező új film jelentette a moziélményt.

A videotékák viszont rettenetesen pörögtek. Rengetegen jártak kölcsönözni. Mentünk, válogattunk, vittük haza a filmeket, és néztük őket.

Aztán illett visszatekerni a kazettát, mielőtt visszavitted. Aki jó fej volt, megtette. Aki nem, az a következő kölcsönzőre vagy a videotékásra hagyta. Ma ezt már külön el kell magyarázni annak, aki nem élt benne, nekünk viszont hozzátartozott a filmezéshez: a kazettát bizony vissza kellett tekerni.

A bosszú börtönében nem olyan film volt, amit egyszer kikölcsönöztem, aztán elfelejtettem. Többször is elvittem. Csakhogy nagyon ritkán volt bent.

A videotéka méretétől függött, hány példány volt meg egy filmből. Egy kisebb helyen előfordult, hogy egyetlen kazettán osztozott mindenki. Ha azt éppen elvitték, feliratkoztál egy előjegyzési listára, és vártad, hogy sorra kerülj.

Ennél a filmnél ez visszatérő élményem volt. Stallone vagy Schwarzenegger neve mellett egyáltalán nem számított szokatlannak, hogy a keresett kazetta éppen valaki más videómagnójában forgott.

Később, a kilencvenes évek vége felé, ahogy felpörgött a kölcsönzés, emlékeim szerint a nagyobb tékákban egy-egy népszerű filmből már húsz-harminc példány is lehetett. Többen vihették egyszerre, könnyebb lett hozzájutni. De nekem ehhez a filmhez az a korábbi várakozás is hozzátartozik: bemész, keresed, megint nincs bent, feliratkozol.

Már az külön öröm volt, amikor végre hazavihetted. És A bosszú börtönében nekem sokszor megérte ezt a várakozást.

Frank Leone már a szabadulására készül. Egy enyhébb őrizetű börtönben tölti büntetésének utolsó hónapjait, és abban reménykedik, hogy hamarosan barátnőjével, Melissával újrakezdheti az életét. Egy éjszaka azonban váratlanul átszállítják a szigorúan őrzött Gateway börtönbe. Az intézmény igazgatója, Drumgoole régi ismerőse, akinek személyes elszámolnivalója van vele.

Leone eredetileg azért került börtönbe, mert erőszakkal torolta meg az apafigurájának tekintett idős mentorát ért támadást. Később, amikor ez az ember haldoklott, Drumgoole nem engedte, hogy meglátogassa. Leone megszökött, hogy elbúcsúzhasson tőle, és a börtönben uralkodó kegyetlen bánásmódot is nyilvánosságra hozta. A szökésért további büntetést kapott, de a botrány az igazgató karrierjének is ártott. Drumgoole ezt nem felejtette el.

A Gateway falai között Leone hamar megtapasztalja, hogy az áthelyezése gondosan előkészített csapda. Drumgoole az őrök és egy erőszakos rab, Chink Weber segítségével próbálja megtörni. A célja, hogy újabb szabályszegésbe vagy szökési kísérletbe hajszolja, amellyel hosszú évekre megakadályozhatja a szabadulását.

Leone néhány rabtársában szövetségesre talál. Eclipse – a magyar szinkronban Felhő –, Dallas és a fiatal First Base, azaz Határpont mellett a közös munka és egy régi Ford Mustang felújítása átmenetileg elviselhetőbbé teszi a börtönéletet. Drumgoole azonban ezeket a kötődéseket is felhasználja ellene.

A megaláztatások és a veszteségek közepette Leone számára egyre nagyobb a tét: úgy kell szembeszállnia az igazgatóval, hogy közben megőrizze az önuralmát, az emberségét és a szabadságra való esélyét. A provokációk éppen azokat az embereket és kapcsolatokat veszélyeztetik, amelyek a legtöbbet jelentik neki.

A személyes emlékek mögött egy 1989-es amerikai akciófilm áll. Íme a legfontosabb adatai.

Van még valami, amit ennél a filmnél semmiképpen nem lehet kihagyni: a magyar szinkron.

Számomra ez a magyar szinkron egyik gyöngyszeme. És ezt úgy mondom, hogy a magyar szinkront általában is brutálisan jónak tartom, olyannak, amelynek a legjobb pillanatai szerintem párjukat ritkítják a világon.

A bosszú börtönében esetében szinte minden mondat arany. A hangok, a hangsúlyok, a mondatok ereje együtt adják azt az élményt, amelyhez nekem ez a film hozzátartozik. Én úgy érzem, ezen hallatszik, mennyire foglalkoztak azzal, hogy jó magyar változat szülessen. A szövegnek karaktere van, a megszólalásoknak súlya, és a színészi játék magyarul is működik.

Az 1989-ben készült magyar változat ismert szerep–hang párosításai:

Az ISzDb adatlapján A bosszú börtönében esetében egyetlen magyar szinkronváltozat szerepel: az 1989-ben készült változat. A nyilvántartás ehhez kapcsolja a VHS-, DVD- és Blu-ray-forgalmazást is. Ennél a filmnél tehát nincs feltüntetett későbbi újraszinkron.

Más régi kedvenceknél viszont sajnos az újraszinkronok élménye is hozzátartozik a történethez. Különösen a kétezres évek elejének DVD-korszakából emlékszem olyan kiadásokra, amelyekben már más magyar hangokkal találkoztam. Blu-ray-kiadásnál is érdemes megnézni, melyik hangsáv került a lemezre.

Az általam hallott újraszinkronok nekem rendre sokkal gyengébbnek hatottak. Hiányzott belőlük az a hang, az a hangsúly, az a mondat, amelyen felnőttem. Egy ilyen filmnél a magyar szinkron nekem az élmény része: ugyanúgy hozzátartozik, mint a szereplők arca vagy a zene.

Ezért aki teheti, annak azt ajánlom: ezeket a régi gyöngyszemeket a legelső, eredeti magyar szinkronnal nézze meg. Mindig érdemes ellenőrizni, melyik változatot kapjuk, mert nekem nagyon nem mindegy.

Arcok, helyzetek és a korszak nyers hangulata. A képekre kattintva nagyobb méretben is megnézheted őket.

A restaurált változat hivatalos előzetese.

Előzetes megnyitása a YouTube-on ↗

A bosszú börtönében erőszakos film. Börtönben játszódik, kegyetlen jelenetek és csúnya beszéd is van benne. Mégis azt gondolom, hogy ezek a filmek igenis tartást adtak sokunknak, akik akkor nőttünk fel.

Én azt vittem magammal belőle, hogy ki kell állni azokért, akik fontosak nekünk. Hogy nem hagyjuk cserben a barátainkat. Hogy a veszteség és a megaláztatás közepette is számít, milyen döntéseket hozunk. És hogy a keménységhez az önuralom is hozzátartozik.

Frank Leone erejét én abban is látom, hogy a kegyetlenség ellenére megpróbálja megőrizni az emberségét. Gyerekként nagyon jó volt látni egy ilyen hőst. Olyasvalakit, akinek van gerince, akihez lehet igazodni, és aki emlékeztet rá, hogy a tartásnak nehéz helyzetben van igazán jelentősége.

Ezért maradt nekem ez a film több egy sokszor kikölcsönzött VHS-kazettánál. Hozzátartozik a gyerekkoromhoz, a videotékás várakozásokhoz, a magyar hangokhoz, és ahhoz is, amit akkoriban az emberi tartásról tanultam.