50 dolog, amit nem tudtál a Ponyvaregényről

A terv három külön kisfilm volt, három alkotóval. Tarantino és Roger Avary mellé Adam Rifkint is bevonták volna, de a részek más irányba nőttek. A Kutyaszorítóban után Tarantino tért vissza ahhoz, hogy a megmaradt történeteket egyetlen, saját rendezésű filmmé fűzze össze.

Tarantino a Fekete szombat című Mario Bava-filmet is mintának nevezte: amit az a horror külön történeteivel csinált, azt ő a bűnfilmmel akarta kipróbálni. A Ponyvaregény ezért nem egyszerűen összekevert időrend, hanem egymást átvilágító műfaji történetek gyűjteménye.

Tarantino Amszterdamban, kézzel írt iskolai füzetekbe dolgozott. A Los Angeles-i bűnözők beszélgetései így részben egy egészen más város hétköznapjai között formálódtak. A kész gépiratot megelőző anyag nehezen olvasható kézírás volt.

Roger Avary Pandemonium Reigns című forgatókönyvének anyagát dolgozták vissza az aranyóra történetszálába. Butch kalandja ezért nem utólag odabiggyesztett kitérő: egy önállóan is elképzelt film sűrűsödött bele a nagyobb szerkezetbe. Avary saját forgatókönyv-kiadása is a közös anyagok összeillesztéséről beszél.

Chen a kézzel írt oldalakból készített olvasható forgatókönyvet, és visszajelzéseivel is segítette a munkát. A filmben később állófotósként dolgozott. A történet születésének és vizuális dokumentálásának így ugyanaz az ember lett fontos háttérszereplője.

Amanda Plummer figurájának beceneve Linda Chen Honey Bunny nevű házi nyulára utal. A furcsa, becéző név ettől még nem szelídíti meg a szereplőt: az éttermi rablásban éppen a gyengéd megszólítás és az agresszió ütközik.

DeVito nem szerepel a történetben, executive producerként viszont fontos támogató volt. Saját visszaemlékezése szerint úgy állapodott meg Tarantinóval a következő filmről, hogy a Kutyaszorítóban akkor még el sem készült. A bizalom tehát megelőzte a rendező világhírét.

A projekt a TriStar fejlesztési köréből került a Miramaxhoz. DeVito a saját szerződéséből eredő rendezői mozgásteret Tarantinónak is biztosította, és kiállt a szereposztási döntései mellett. A különös szerkezet és a szokatlan főszereplőválasztás nem egy szokványos stúdióreceptből következett.

A film forgatókönyvíróként Tarantinót, a történetek szerzőiként Tarantinót és Avaryt nevezi meg. Az eredeti forgatókönyv Oscar-díját viszont ketten kapták. Ezért pontatlan úgy emlegetni a díjat, mintha Avarynak semmi köze nem lett volna az írói elismeréshez.

A film egy pontján meghal, később mégis újra vele vagyunk. Nem titkos csavarról van szó: a történetek sorrendje előbb mutatja meg a végét, mint egy korábbi reggelét. Tarantino ezzel a szereplőhöz fűződő viszonyunkat is átírja: a közös éttermi távozás egyszerre laza és fájdalmas.

Tarantino rajongott a színész korábbi munkáiért, és Travolta saját filmjeihez, illetve tévés szerepéhez készült társasjátékokat is elővett a találkozójukon. A 2024-es visszaemlékezés szerint még a rendező pénzügyei is szóba kerültek. Ritkán alakul szereposztási beszélgetésből ennyire különös házi program.

Vincent Vega a Kutyaszorítóban Vic Vegájának, vagyis Mr. Blonde-nak a testvére. Ez a Tarantino-filmek közötti családi kapocs későbbi közös filmötletek alapja is lett. Nem jelenti viszont azt, hogy a két film minden rejtélyét egyetlen nagy összeesküvésként kell megfejteni.

Madsen neve Vincent szerepénél is felmerült, de a Wyatt Earp munkája miatt nem ő lett a választás. A szerepet végül Travolta vitte filmre. A ma elválaszthatatlannak tűnő páros, Jules és Vincent, így egy nagyon is gyakorlati időpontütközés után állt össze.

A Nicsak, ki beszél! filmek már korábban jelentős közönségsikert hoztak neki. A Ponyvaregény fordulata inkább az volt, hogy újra rangos, felnőtt főszerepben és Oscar-jelöltként néztek rá. A „teljesen elfeledett színész megmentése” jól hangzó, de leegyszerűsítő legenda.

Willis ekkor már nem kockázatos felfedezett, hanem nemzetközi sztár volt. Butch szerepeltetése ezért a film külföldi értékesítésének is segített: a különös, hosszú bűnfilmhez egy könnyen felismerhető világsztár neve társult. A vásznon mégis sokáig kiszolgáltatott, menekülő férfit látunk tőle.

A színésznőnek fenntartásai voltak a szereppel és a film sötét világával kapcsolatban. Tarantino hosszabb beszélgetésekkel győzte meg. A végeredmény nem egyszerű díszfigura lett: Mia estéje a film egyik legélesebb hangulati fordulatát hordozza.

Thurman saját interjújában felidézte, mennyire izgult a nyilvános tánc miatt. Tarantino és Travolta korabeli lépésekből állította össze a jelenetet; az előkészületek közben a Macskarisztokratákból is látott részleteket. A furcsán játékos mozdulatok mögött így nem csak krimi és francia új hullám, hanem rajzfilmes ötlet is meghúzódik.

Jackson könnyen gondolhatta, hogy a szerep már biztos, de Paul Calderón meghallgatása meggyőzte a rendezőt egy újabb próbáról. A végső választás Jackson lett. A sokat idézett Jules-monológ így nem egy automatikusan kiosztott lehetőségből, hanem tényleges szereposztási versenyből nőtt ki.

Paul Calderón végül a bárban dolgozó Pault játssza. A szerep kicsi, de különös lábjegyzet: a férfi, aki komoly eséllyel lehetett volna Vincent társa, ugyanannak az alvilágnak egy másik sarkában bukkan fel. Nem kivágott Jules-jelenetről, hanem külön figuráról van szó.

Jackson Blu-ray-interjúja szerint afroparóka helyett Jheri curl került a stábhoz. A tévedést megtartották: ebből született Jules ikonikus frizurája.

Betsy Heimann a fekete-fehér szettet a rendező előző filmjének öltönyös világához kapcsolta. Mia ezért akkor is az alvilág vizuális nyelvét beszéli, amikor éppen lazán vacsorázik. Az egyszerű színpár a kosztümöt feltűnő estélyi nélkül tette felismerhetővé.

Heimann elmondása szerint Thurman hosszú lábára nehezen találtak megfelelő nadrágot, ezért a szárát levágták. A véletlenül kialakult arány ráirányítja a figyelmet a bokára és a lábmozdulatokra. Egy illesztési probléma így a film egyik legtöbbet utánzott divatrészlete lett.

A jelmeztervező Vincent számára eltérő anyagot és lazább összhatást választott, mint Jules-nak. A fekete öltöny tehát nem két egyforma egyenruha: az egyik figura rendezettebb, a másik szétesettebb benyomást kelt. A jellemrajz már azelőtt működik, hogy bármelyikük megszólalna.

A piros, 1964-es Chevrolet Tarantino saját autója volt. Később ellopták, majd a rendőrség 2013-ban azonosította újra. Az ikonikus kelléknek így a vásznon kívül is bűnügyi története lett.

Egy belső memo a vendégek előzetes jóváhagyását kérte az étkeztetés költségei miatt. A kultfilm mögött egészen hétköznapi gyártási gondok álltak.

A zálogházi jelenet fennmaradt diszpozíciója zárt forgatást és látogatótilalmat rögzít. A kényes jelenetek munkaszervezése külön keretet kapott.

Tarantino az 1994-es Film Comment-interjúban részletesen beszélt a módszerről. Az óra több háborún átívelő történetének egyes részeihez más-más hangulatú felvételeket használt: komolyabbat, sötétebbet, majd szemtelenül vicceset. Az egységesnek érződő beszéd mögött tudatos előadás- és vágásválasztás dolgozik.

A motelben Tarantino hosszabb szakaszokban hagyta együtt játszani a két színészt. Az ajtón túlról választott nézőpont és a kevés közbevágás azt az érzést kelti, hogy olyasmibe látunk bele, amibe nem feltétlenül illene. Az óráról szóló veszekedésnél a lassú zoom másfajta feszültséget ad, mint egy közelítő kamerakocsi.

Phil LaMarr felidézte, hogy a forgatókönyvben először a torkán éri lövés, majd egy újabb lövés végez vele. A kész film a hirtelen, egyszeri robbanás mellett dönt. Ettől a jelenet kevésbé elnyújtott szenvedésként, inkább borzalmasan rossz pillanatban elsült fekete komédiaként hat.

LaMarr saját visszaemlékezése szerint az autó és a test eltüntetésének egy része már elkészült, mire az ő haláljelenetét felvették. A forgatás tehát nem követte a történet időrendjét. Ez prózai munkaszervezési tény, mégis különösen illik egy olyan filmhez, amelyben a néző sem sorban kapja az eseményeket.

A retró étterem nem egy működő vendéglő készen talált belső tere volt. David Wasco látványtervező és Sandy Reynolds-Wasco berendező a filmhez építették meg. Így az autófülkék, a színpad és a filmes nosztalgia egyetlen, tudatosan megtervezett világba kerülhetett.

Tarantino Jean-Luc Godard Bande à part című filmjének kávéházi táncát is megmutatta Thurmannek. Mia és Vincent jelenete ezért a francia új hullám felől is olvasható. A Tarantino-féle A Band Apart cégnév ugyancsak Godard filmcímére utal.

Mia a Fox Force Five nevű, el nem indult tévésorozatról mesél Vincentnek. Thurman később kifejezetten ezt nevezte a Kill Bill női bérgyilkoscsapata egyik csírájának. A Menyasszony bosszútörténetét is a Ponyvaregény idején, közös esti beszélgetéseken kezdték Tarantinóval kitalálni.

Tarantino maga nevezte meg a Sonny Chiba-féle The Bodyguardot a szöveg forrásaként. Annak amerikai változata már használt biblikus bosszúbeszédet. Jules monológját ezért nem érdemes Ezékiel könyvének teljes, szó szerinti 25:17-es versével azonosítani.

Heimann abból indult ki, hogy Jimmie otthon nem tart két gengszterre szabott öltönyt. Ezért kapott Vincent és Jules pólót és rövidnadrágot. A UC Santa Cruz feliratú darabot Tarantino kérte; Heimann maga is az egyetemre járt.

A jellegzetes lapos Chanel cipőt nem egyszerűen megvették a forgatáshoz. Heimann elmondása szerint a divatháztól kölcsönkapott mintadarab került Thurman lábára. A visszafogott öltözékhez így olyan luxusrészlet társult, amely Marsellus feleségének helyzetéhez is illett.

Mia a jelenetben Vincent férfikabátját veszi fel. Heimann egy ötvenes évekbeli gabardint bérelt a Los Angeles-i Palace Costumes gyűjteményéből. Olyan anyagot akart, amely otthoni tánca közben köpenyszerűen lebeg a nő mögött.

Eric Stoltz figurájának rajzfilmes pólóját maga Tarantino adta. Heimann előtte még a Speed Racerből is kapott ízelítőt a rendezőtől. A kölcsönzött ruhadarab így közvetlenül a rendező popkulturális gyűjteményéből került a filmbe.

Lawrence Bender emlékei szerint Tarantino amszterdami munkája közben Walkmanen hallgatta Dick Dale zenéjét. A Misirlou már ekkor része volt az elképzelt film hangulatának. A nyitány zenei energiája tehát a forgatókönyv születéséhez is kapcsolódik.

Karyn Rachtman zenei supervisor szerint Tarantino sok dalt már írás közben kijelölt. A forgatókönyvben azonban időnként pontatlan cím vagy név szerepelt. Az internet előtti kutatómunka része lett megfejteni, melyik felvételre gondolt a rendező.

Az Urge Overkill Neil Diamond-feldolgozása már az 1992-es Stull EP-n megjelent. A zenészek eredetileg korábbi kiadói kötelezettségük teljesítésekor rögzítették. Tarantino ezt a meglévő felvételt választotta Mia jelenetéhez, és a film új közönséghez vitte el az együttest.

Link Wray Rumble és Ace of Spades című felvétele is elhangzik a filmben. Az eredeti soundtrack-lemezről mégis mindkettő hiányzott. A Rumble később felkerült a 2002-es bővített kiadásra, ezért az albumváltozatok tartalma sem teljesen azonos.

Butch Red Apple cigarettát kér, Jules pedig Big Kahuna hamburgert kóstol. Mindkét név Tarantino visszatérő, kitalált márkái közé tartozik. A reklámnak látszó részletek így a rendező filmjei közötti kapcsolatokat is jelzik.

A táska belsejében elhelyezett fényforrás hozta létre a jellegzetes narancsos ragyogást. Roger Avary visszaemlékezése szerint korábban gyémántok is felmerültek tartalomként. A végső film azonban nem mutatja meg a tárgyat, így a természetfeletti magyarázatok nézői értelmezések maradnak.

A Ponyvaregény 1994-ben nyerte el Cannes fődíját, amikor Clint Eastwood vezette a zsűrit. A hollywoodi műfaji film és az európai szerzői presztízs ekkor különösen látványosan találkozott. A sokat emlegetett trófea tehát nem amerikai bemutató utáni visszatekintő kitüntetés volt, hanem a nemzetközi indulás része.

A legjobb film, rendezés, férfi főszerep, férfi mellékszerep, női mellékszerep, vágás és eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölték. A díjat végül az írásért kapta meg Tarantino és Avary. Travolta, Jackson és Thurman játékát tehát mindhármuknál Oscar-jelölés ismerte el, győzelem nélkül.

A Kongresszusi Könyvtár a National Film Registrybe válogatta a filmet. Ez kulturális, történeti vagy esztétikai jelentőséget elismerő filmmegőrzési döntés, nem egy újabb kasszasikerlista. A valaha szabályszegőnek érződő mozi így intézményes helyet kapott az amerikai filmtörténetben.

A Mia-fotóval készült plakát nem egyszerűen egy jelenet kimerevítése. A külön fotózás képe és James Verdesoto, illetve Tod Tarhan grafikai munkája régi, olcsó bűnregények borítóját idézi. A hajtások és kopások hatása is a terv része: a képnek már új korában úgy kellett működnie, mintha sok kézen átment volna.

A vágó a Kutyaszorítóban után itt is Tarantino alkotótársa volt, később további filmjein dolgoztak együtt. A furcsa szerkezetet nem csak ki kellett találni: a jelenetek közötti ritmust, a szüneteket és a komédia veszélyes fordulatait működő filmmé kellett vágni. Menke ezért az élmény egyik kulcsembere.

A finálé újra fegyvereket és túszhelyzetet ígér, Jules mégis más megoldást választ. A biblikus szöveg most nem a gyilkosságot kíséri, hanem a változását mutatja. A film végére így nem egy újabb halom hulla tesz pontot, hanem az, hogy egy bérgyilkos képes másképp kilépni a jelenetből.